Miért fordulnak egymás ellen a gyerekek? Mert társuk szemmel láthatóan szegény. Vagy mert kirívóan gazdag. Mert feltűnően gyenge képességű. Vagy mert túl jó tanuló. Csak mert sovány. Vagy éppen kövér…

Vidám pofozkodás – talán emlékeznek, így nevezték azt az erőszakos játékot, ami jó pár éve kezdődött Londonban. A happy slapping, nevével ellentétben, a legkevésbé sem vidám, és egyre kevésbé állt meg a nyaklevesnél. Fiatalok gyanútlan járókelőket támadtak meg az utcán, autóbuszon, megállókban, és mobiltelefonjukkal felvették az áldozatok reakcióját. A „műsort” aztán szétküldték ismerőseik szórakoztatására.

Kezdetben beérték egy váratlan pofonnal, ám rövidesen mind durvábbá váltak az akciók. Aztán négy fiatal (köztük egy tizenöt éves lány) agyonrugdosott egy járókelőt a londoni Waterloo pályaudvar közelében. Mások felgyújtottak egy férfit, légpisztollyal meglőttek egy lányt, három tizennégy éves fiú pedig megerőszakolta három esztendővel fiatalabb lányismerősét – s mindezt meg is örökítették. Idővel a kegyetlen szórakozás átlépte az országhatárt, és Európa-szerte hódít. Bajorországban egy iskolai razzián kétszáz diák mobilját foglalták le a rendőrök, és sok készüléken kíméletlen veréseket, erőszakos pornófilmek részleteit és náci propagandaanyagot találtak.

Vélt kívülállóságunk nyugalma rögtön elillant, amikor idehaza a hírekben köszönt vissza például az a diákverési ügy, amely során egy hatodikos fiút sorozatosan kegyetlenül rugdosták, ütötték osztálytársai egy debreceni iskolában. A verésről egyikük mobiltelefonjával fotókat és videofelvételt készített, s ezeket a tanulók óra közben egymásnak küldözgették. A megdöbbentő képeket országos tévécsatornák is bemutatták. És azóta hány ilyen eset került napvilágra…

Miért fordulnak egymás ellen a gyerekek? Mert társuk szemmel láthatóan szegény. Vagy mert kirívóan gazdag. Mert feltűnően gyenge képességű. Vagy mert túl jó tanuló. Csak mert sovány. Vagy éppen kövér.

Legtöbbször az elkövetők bajban lennének, ha „gyilkos” indulataik okát kellene megmondaniuk. Hogy miért is közösítik ki, alázzák meg, szidják és verik egyik-másik közülük valót.

– Magyarázhatjuk az ilyesmit a túlzott teljesítménykényszerrel, környezeti hatásokkal vagy a konfliktuskezelési technikák hiányával. A gyerekek a családból, az iskolából és kortársaiktól együttesen ellesve alakítják ki viselkedésmintáikat – magyarázta Ligeti György szociológus, amikor évekkel ezelőtt egy Szabad Föld-cikkben az okokat kerestem. – Én nem kárhoztatnám a médiát például azért, mert bemutatja az iraki börtönökben történt fogolykínzásokat. Máskülönben honnan értesülnénk a kegyetlenségekről?! Csak az a kérdés, milyen kommentárral jut el mindez a gyerekekhez. Elítéljük-e, vagy csupán egy izgalmas hír?

Fontos tudatosítani: a testi bántalmazás mindig együtt jár lelki sebekkel, a kiszolgáltatottság, a gyengeség, a kinevetés megélése lassabban gyógyul a kék foltoknál. A gyerekek többsége – elsősorban azért, mert szégyelli – nem mer otthon beszélni arról, hogy társai rendszeresen zaklatják. Vagy ha elmondja is, sokuknak a szülei gyakran azt tanácsolják, hogy tűrnie kell, alkalmazkodni a közösséghez, így idővel befogadják.

Ez határozottan tévút! Arra kell biztatni a gyerekeket, hogy ne hagyják magukat bántani.

És ha ilyet látnak, védjék meg az illetőt, még ha a túlerőben lévők „megruházzák” is őket érte. A csapatban legénykedők ugyanis általában megrettennek a civil kurázsitól, a fegyelmezett, erős kiállástól.

„Kiállni magamért?! Könnyű azt mondani…” – ez volt az első reakciója a kamaszcoachingra járó, sokat szekált felső tagozatos lánynak.

Nem hitegetem azzal, hogy könnyű megtanulni, elsajátítani azt a bizonyos civil kurázsit. De hétről hétre ezen dolgozunk.