Sokan nemcsak a családjuk, a közvetlen környezetük előtt titkolják, hanem még saját magukat is becsapják, pedig minden porcikájukban érzik: valami nincs rendben velük… Gyakran csak egy megerősítő külső nézőpont kell(ene) a megoldáshoz. És egy darts-tábla!

András ezeket mesélte a problémájáról az első coaching beszélgetés során. Saját bevallása szerint fogalma sincs arról, hogy mi és miért zajlik benne.

Az egyetem elvégzése óta, 15 éve dolgozik a cégnél. A tünetei pedig úgy 3-5 éve (!) kísértik, egyre fokozódó mértékben – ennyi idő kellett ahhoz, hogy végre törődni kezdjen a lelkével, és life coach segítségét kérje.

Azért ez elgondolkodtató: a szuvas fogunkat betömetjük, az eltört karunk sínbe kerül, a magas vérnyomásunkat pirulák szabályozzák, de a lelkünk terheiről egyszerűen nem akarunk tudomást venni. A túlnyomó többség titkolja lelki baját még a legszűkebb környezete előtt is. Szakemberről, segítségről meg végképp szó sem lehet!

Miért? Szégyentől vezérelve: a barátaim biztos azt mondanák, paranoiás vagyok. Meg félelemből: ha kiderülne a szorongásom, kirúgnának az állásomból. Vagy egész egyszerűen büszkeségből: méghogy éééén problémás?!

Abban az esetben a titkolózásuk még csak rendjén is volna (de nincs!), ha az érintettek csupán saját magukat rongálnák elhallgatott lelki gondjaikkal. Az életben ez mégsem így történik. A szuvas fog csakis nekünk fáj – de egy közösségben dolgozó felnőtt szorongásával, dühkitöréseivel munkatársai életét is megkeseríti, nem beszélve a családjáról.

Lelki bajokban egy „beépített” belső szabálynak mindenképp jeleznie kellene: ha a saját önvédelmi reflexeink már nem is működnek, de viselkedésünkkel és cselekedeteinkkel felelősséggel tartozunk a környezetünknek. Miattuk, értük (is) forduljon szakemberhez az, akinek a lelke „megbetegszik”.

Vagyis – a hazai statisztikák szerint – minden öt magyarból egy…

Visszatérve Andrásra: félt megfogalmazni, hogy mennyire elégedett vagy sem az életével, félt kimondani, hogy mire vágyik. Valahogy úgy akart változtatni az életén, hogy közben – a biztonság kedvéért – ne változzon meg semmi… Patthelyzet?!

Az egyik ülésen dartsot játszottunk. Naná, hogy a tábla közepére akart betalálni, ahogy mindenki más! Vettünk egy üres darts-lapot, és András (kérésemre) a játék hevében könnyedén megtöltötte tartalommal, azaz célokkal a táblát.

Legyen a középpontban az, ahová el akar jutni az életében – kiderült, hogy egy új, inspiráló hivatásra és munkahelyre vágyik.

A „nagy célt” még jó pár körív szegélyezte, ezek is percek alatt megteltek részcélokkal:

– Megbeszélni a feleségével a helyzetet: szívesen cserélné az informatikusállást videó készítésre-vágásra; ehhez osztani-szorozni kell, hogy ez mivel jár a család számára.

– Bár hobbiszinten jól megy a videózás, szívesen továbbképezné magát szakirányú iskola keretein belül; akár azonnal képes lenne felmondani is, ha ez nappali tagozatos oktatás.

– Egy profi honlapot+portfóliót készíteni az eddigi munkáiból, amellyel megmutathatja a tudását.

– Álláshirdetéseket böngészni és pályázni; felhasználva az eddigi kapcsolati hálóját is.

Valami játék közben átbillent Andrásban. Addig fárasztónak és monotonnak érzett informatikusélete egyszerre megtelt tervekkel, feladatokkal. Az évek során talajt vesztett, kiégett, bezárkózó férfi – a tábla közepén a központi célt megtalálva és arra fókuszálva – ettől kezdve az önsajnálat helyett mozgósította magában az ott szunnyadó energiákat.

Bármilyen könnyűnek tűnik innen az út, a cselekvési lépések súlyozása és végrehajtása (amit számos vita, ellenállás övezhet a környezetében) még bőven ad munkát Andrásnak.

De a motiváció óriási erővel vértezi fel az embert – míg a céltalanság, a fásultság, a beletörődés visszahúz.

(A történetet András engedélyével osztottam meg, apróbb változtatásokkal, hogy ne legyen felismerhető.)